Weiner Leó (1885–1960) Dohnányi, Bartók és Kodály zeneszerző-generációjához tartozott, de mindhármukétól eltérő pályát futott be. A Zeneakadémián 21 évesen, díjakkal elhalmozva fejezte be tanulmányait. Érdeklődése már egészen korán a magyaros hangvételű zene felé fordult, jóllehet egyszerre konzervatív és vonzóan színes zenei stílusára a Beethoven és Brahms között élt német és francia mesterek gyakoroltak meghatározó befolyást. Életművét legnagyobbrészt zenekari, kamara- és zongoraművek alkotják, de írt egy kitűnő balettzenét és kórusműveket is. 2. vonósnégyeséért 1922-ben Coolidge-díjban részesült.

Weinert már 1908-ban, 23 évesen kinevezték a Zeneakadémia professzorának. Itt zeneelméletet, zeneszerzést és kamarazenét tanított egészen nyugdíjba vonulásáig. Különösen a kamarazene-oktatás volt szívügye. Nem csupán világhírű zenészek hosszú sora tekintette őt mesterének, hanem joggal mondhatjuk el róla azt is, hogy e téren 1957-ig kifejtett munkássága mind a mai napig érezteti hatását a magyar előadóművészetben.

Az 1923-ban készült I. divertimento (op. 20) tetszőleges méretű vonószenekarra íródott, de akár vonóskvintett is előadhatja; egyik tétele három ad libitum fúvósszólamot is tartalmaz. A Reiner Frigyesnek ajánlott öttételes sorozat régi kéziratos forrásokban fennmaradt magyar táncdarabokat ad a mai előadók kezébe, sajátos bájjal és zamattal meghangszerelve. A tételek között akadnak olyan jól ismert tánctípusok, mint a csárdás vagy a verbunkos, de olyan zsánerdarabba hajló tánctételek is, mint a Marosszéki keringős vagy a rendkívül népszerű Rókatánc, mely a zenekarok kedvelt ráadás darabja.

Az op. 18-as zenekari szvit 1931-ben készült el, fiatalabb zeneszerzőtársának, Lajtha Lászlónak ajánlotta a szerző. Az ajánlás mögött valódi együttműködés rejlik: Weinert ugyanis a népzenegyűjtésben is jeleskedő Lajtha vezette be a magyar hangszeres népzene világába. E tapasztalatok nyomán a négytételes zenekari szvitben már az élő népzene hatása is megjelenik. A szimfonikus zenekarra komponált szvit egy sor táncdallamot és népi hangszeres szólót vonultat fel a leleményes és finom ízléssel hangszerelt zenekari hangzásban.

Weiner Leó Vörösmarty Csongor és Tündéjéből írott balettzenéje a 20. századi magyar színpadi zene egyik klasszikusa. A Budapesten 1930-ban bemutatott balett zenéjéből a szerző 1937-ben komponált hattételes Zenekari szvitet (op. 10b). A darabbeli szerelmespár tündérekkel és boszorkányokkal népes, költői mesevilága remek drámai érzékkel és képi fantáziával jelenik meg Weiner zenéjében. A szvit messze túllép tánczene világán: a magyar népmesék hangulata árnyalt zenei karaktereken keresztül bontakozik ki benne.

Az 1938-ban vonószenekarra írt Pastorale, fantázia és fúga (op. 23) Weiner neoklasszicista korszakának idilli hangú, kiemelkedő szépségű záródarabja. Legjellemzőbb erénye az áradó, kifejező dallamosság, amely a Fantázia személyes hangú lírájában éri el tetőpontját – a szélsőséges érzelmektől tartózkodó Weiner csak fiatalkori kamarazenéjében tárulkozott ki így utoljára. A művet záró briliáns fúgatétel egy magyar dudanóta dallamára épül. (Malina János)