Az Editio Musica egyik büszkesége Kurtág György Játékok című zongoradarab-gyűjteményének egyre gyarapodó sorozata. Mellette most két újabb, „rokon” kiadvánnyal  gazdagodik a kiadó katalógusa: Bali János izgalmas és inspiráló műve, a Bevezetés az avantgárdba furulyásoknak, valamint Orbán György kétkötetes, minden ízében egyéni műve, a Kétágú síp ― alcíme szerint: „Zongoradarabok haladóknak a polifónia gyakorlására”.

A három vállalkozás, a lényeges különbségeken túl (terjedelem, apparátus, „célközönség”) fontos közös vonásokat is mutat. Ilyen például a múlt zenéivel való intenzív kapcsolat, vagy az improvizatív elemek hangsúlyozott jelenléte de leginkább az, hogy a pedagógiai célon messze túlmutatva, jelentékeny, izgalmas és félreismerhetetlenül egyéni hangú kompozíciók sorával gazdagítják a kortárs zenei repertoárt. Mindemellett egy értékes magyar hagyományt is folytatnak, tudniillik azt, hogy a hangszeriskolák szerzői gyakran kérnek fel kiemelkedő zeneszerzőket művük új előadási darabokkal való gazdagítására – ahogyan például Reschofszky Sándor kérte fel Bartók Bélát 1913-as Zongoraiskolájának társszerzőjéül. A zeneszerzés és a zenepedagógia hagyományosan erős kapcsolata persze más formában is megvalósulhat, például abban, ahogyan Kodály és Bartók gyermekkarai, ezek a par excellence művészi megnyilvánulások beépültek a zenét tanuló magyar gyermekek curriculumába, s egyúttal a nemzetközi hangverseny-repertoárba is.

Kurtág Játékok című sorozata szembeötlő párhuzamosságokat mutat Bartók Mikrokosmosával: mindkettő a zenével, sőt általános értelemben a művészettel kapcsolatos alapélményekkel és gesztusokkal ismerteti meg a növendéket vagy a darabokat játszó muzsikust; s mindkettő a kezdet kezdetén fogja kézen a zenét tanuló gyermeket, de számos kötet után teljes értékű, sőt zseniális koncertdarabokig jut el.

A Játékok esetében a sorozatnak ez a két arca külsőleg is jobban elválik egymástól: az 1979-ben lezárt első négy kötet, amelynek megalkotásában egy legendás zongorapedagógus, Teöke Mariann is részt vett, elsősorban a közvetlen pedagógiai célt szolgálja. Az évek során egyenként megjelent további kötetek (napjainkig további négy) egy még személyesebb kurtág-i műfajt képviselnek, s erre utal e kötetek alcíme is: „Naplójegyzetek, személyes üzenetek”. Amiként már az első kötetekben is felbukkannak teljes költői értékű, sőt az elmúlt ávtizedek alatt népszerűvé vált koncertdarabok, ugyanúgy a Játékok második folyama sem nélkülözi a technikailag egészen egyszerű, rövid lélegzetű kompozíciókat, így lehetővé téve azt, hogy révükön a hivatásos zongoristává nem válók is beléphessenek a magas művészet szentélyébe. A második négy kötet ugyanakkor Kurtág személyes arcképcsarnoka is egyben: alig találunk bennük olyan darabot, amely ne valamelyik példaképének, régi vagy élő zeneszerzőnek, barátnak, pályatársnak állítana emléket vagy ne ilyennek lenne ajánlva. Az hommage ennek a négy kötetnek a kulcsszava. Nagy művészek (nemcsak zenészek, hanem többek között költők, képzőművészek is) és a nyilvánosság számára teljességgel ismeretlen személyek szerepelnek itt teljes névvel vagy kezdőbetűkkel, mintegy aláhúzva Kurtág Györgynek azt a képességét, amellyel mindenkiben megtalálja azt a személyes vonást, megismételhetetlen tulajdonságot, ami őt egyszerivé és a mindenség nélkülözhetetlen elemévé teszi. Összefügg ez azzal a közismert szenvedélyével, hogy az amatőrökkel, a kevéssé kiugró tehetségű zenészekkel végzett munka is mindenkor szenvedélyesen foglalkoztatta.

A Játékok ma előttünk álló nyolc kötete feltűnő szimmetriát, zárt formát mutat abban a tekintetben, hogy mindkét részét egy-egy kétzongorás-négykezes kiadvány (4., illetve 8. kötet) zárja, bár ilyen darabok elszórtan más kötetekben is találhatók. Mindeközben előkészületben van már a sorozat 9. és 10. kötete is. A ciklus nagyszerűsége azonban nemcsak szerkezetében, vagy a méretében rejlik, hanem a darabok belső gazdagságában, ami az első sorozat esetében elsősorban a zongora hagyományos és újfajta megszólaltatási lehetőségeinek felderítésében, a második sorozat esetében pedig a művészi kifejezés, az érzékenység, a szenvedélyek, a gesztusok és a szóban elmondhatatlan tartalmak kimeríthetetlen sokféleségében rejlik. Pontosan úgy, mint Bartók Mikrokosmosának esetében.

Míg Kurtág Györgyöt elsősorban napjaink egyik legnagyobb zeneszerzőjeként tiszteli a világ, addig Bali János, a Bevezetés az avantgárdba szerzője elsősorban előadóművészként (furulyaművészként, illetve kóruskarnagyként) és tanárként, továbbá a furulya történetének kiváló kutatójaként vált ismertté Az eredetileg matematikus képzettségű Bali sajátos és tökéletesen egyéni zenefelfogását mindig is a régi zene, elsősorban a reneszánsz kóruspolifónia és a barokk hangszeres szene, illetve a kortárs zene, az avantgárd iránti elmélyült érdeklődése határozta meg. (Érdemes megemlíteni, hogy fiatalabb, részben kifejezetten avantgárd kortárs zeneszerzők mellett, szerkesztőként, Kurtág műveivel és személyével is hosszú ideje intenzív munkakapcsolatban áll.)

Bár a Bevezetés az avantgárdba koncepciója Bali János műve, mégis hangsúlyozottan kollektív alkotás, hiszen a darabok jelentős része más szerzők – Kondor Ádám, Kósa Gábor, ifj. Kurtág György, Laurán Csaba, Pétery Dóra, Rönkös Vera, Sáry László, Soós András. Szigeti Máté és Tornyai Péter – munkája. Egyik fejezetében  (Fénykép és hang) egyetlen „darab” sem szerepel, hanem csak ötletek, használati utasítások, javaslatok, amelyek révén a mindennapi élet megnyilvánulásait – a betonkeverőgép robajától a madárcsicsergésig – kompozícióvá lehet transzformálni. A valóság apró részleteinek zenévé alakítása egyik fontos jellemzője Bali szemléletének, amint azt a „rajz és hang” című első fejezet elgondolkodtató, kinagyított részletfotói is mutatják. Ebben olyan jeles elődök nyomában jár, mint John Cage vagy Jeney Zoltán. Kocsi Olga fényképei mellett Tillmann Hanna olykor szellemes, máskor elgondolkodtató vagy a kompozíció szerves részét képező grafikái is fontos részét képezik a kötet instrukcióinak.

Kurtág a Játékok első köteteihez mellékelt Jelmagyarázat elé illesztett néhány mondatban mondja el, mit is szeretett volna elősegíteni nagy vállalkozásával: „Játéköröm, a mozgás öröme –, bátor, ha kell, gyors közlekedés az egész billentyűzeten, mindjárt a tanulás kezdetén, hangok körülményes kikeresése, ritmusok kiszámolgatása helyett … Nem szabad komolyan venni a leírtakat – halálosan komolyan kell venni a leírtakat: a zenei folyamatot, a megszólalás, a csend minőségét.” Egyszóval: a zenéhez közelítő tanuló felszabadítása, és egyszersmind, ugyanolyan súllyal, a felelősségérzet fejlesztése – pontosan ezek azok a végső célok, amelyeket – részben hasonló, részben pedig egészen más eszközökkel Bali János Bevezetése is követ. A szűkebb „hivatalos” célkijelölés ellenére talán az eszközök még szélesebb skálájának segítségével, a szinte csak ötlet szintű „darabgenerálási” ötletektől vagy a grafikus kottáktól kezdve a leghagyományosabb módon lejegyzett, determinált kompozíciókig, a szólófurulyától és a legkülönbözőbb kellékektől (egy kancsó víz, mobiltelefon) egészen a furulyaszextettig. Mint Kurtág esetében is, a tanuló felszabadítása, a kreativitás önfeledt kiélésének lehetővé tétele csak az esetek egy részében jelent felmentést a hangszertechnika biztos kontrolljának igénye alól. Más darabok nagyon is feltételezik a magas szintű furulyatudást, s így a kiadványt a jó tanár a legkülönbözőbb felkészültségű zenetanulók oktatásában tudja felhasználni. Sőt, azt is mondhatjuk, hogy az alsóbb fokú furulyaoktatásban is hatalmas gyakorlattal bíró Bali elsősorban a zenetanároknak szól, őket vezeti be az avantgárdba, nekik ad útravalót, inspirációt, ötleteket, minden újszerűre, izgalmasra, vagy akár provokálóra nyitott szemléletet, ami a legjobb tanároknak elsősorban saját útjuk megtalálásában, az úton való elindulásban nyújt támaszt és segítséget.

Orbán György sokoldalú és termékeny komponista, s – elsősorban kórusművei révén – nemcsak Magyarországon ismerik a nevét. Zenéje mindig szellemes – haydni vonás! –, ugyanakkor sokszor mélységesen megérinti hallgatóját vagy éppen katartikus erejű. Több mint negyedszázadon át oktatott zeneszerzést a budapesti Zeneakadémián, ebből jó évtizeden keresztül tanszékvezetőként.

Bárki azt hiheti tehát, hogy Orbán olyan tanár, aki elsősorban mestersége szabályait adja át tanítványainak. Nos, a szigorúság minden bizonnyal nem áll távol tőle, mármint akkor, amikor saját magáról vagy műveinek előadásáról van szó – Orbán György kompozíciói ugyanis alaposan próbára teszik előadójukat, legyen az amatőr kórus, hangszeres szólista vagy szólóénekes. Aki azonban személyesen ismeri, pontosan tudja, hogy csodálatos humorral megáldott s kivételesen nyitott egyéniség, aki alkatilag képtelen másként komponálni és másként tanítani, mint a legszemélyesebb módon, a legszemélyesebb élmények és asszociációk alapján.

A Kétágú síp is messzemenően személyes alkotás, amely egyrészt annak köszönheti létrejöttét, hogy a polifónia jelensége és a zene polifon szemlélete, megközelítése az ő számára alapvető személyes élmény, amelyet másokkal is meg kell osztania; másrészt pedig annak, hogy Lakos Ágnes kolléganőjének, az elhivatott zongoratanárnak a tehetséges növendékei arra ihlették, hogy mind több „didaktikus” zongoraművel ajándékozza meg őket,

és hozzásegítse őket a zene csodáinak jobb megértéséhez. A kétkötetes mű címe görög bi-aulosz nevű kettős nádsípra utal, amely számára az európai kultúrában a többszólamúság útján megtett első, bizonytalan lépéseket jelképezi. A 31 darabot és két variánst tartalmazó gyűjtemény rövid magyarázatokat is kínál az egyes kötetek előtt és az egyes darabok bevezetői és kommentárjai formájában. Mint maga írja, „A Kétágú síp Első füzete a többszólamúság alapvető műfajait és technikai eljárásait vázolta fel … A Második füzet …befelé, a „részletek” irányába indul. Azokat a technikai megoldásokat veszi sorra, amelyek nélkül többszólamú zenélés nem létezhet.”

Ennek a gyűjteménynek a szerkezete tehát zártabb, mint a másik kettőé; leltárszerűen foglalkozik bizonyos zenei jelenségekkel, s nagyobb részében kitapintható benne Bach Wohltemperiertes Klavierjának a prelúdiumok és fúgák váltakozására épülő felépítése is. Zárt, mégis minden tekintetben szabálytalan. A darabpárok váltakozása meg-megbomlik, és három darabból álló alciklusok váltják fel; a darabok száma „önkényes”, az érintett hangnemek sora „hiányos”, és a polifónia alapvető jelenségeinek tárgyából kimarad a kánon, azt ugyanis a szerző „nem szereti”. Talán ezen a ponton érezhetünk rá teljesen arra, hogy ez az egész sorozat elsősorban játék, a szerelem gyermeke, hogy megírása öröm volt a szerzőnek, és fő célja az örömszerzés volt, mégpedig oly módon, hogy közben a szerző és a zongorista is messzemenően felszabadultnak, az iskolás szabályok alól felmentettnek érezhesse magát.E játékosság mozzanata mindent átjár, jelen a darabok– prelúdiumok, fúgák és fughetták, capricciók, fantáziák, etűdök, korálok, zsoltárok és himnuszok –legkomolyabb pillanataiban is, de a szöveges kommentárokban is.

A három munka közül az Orbáné emlékeztet a legjobban valamifajta tankönyvre, hiszen olyan fogalmakat szemléltet, mint a kettős ellenpont, a tükörfordítás, a kettős-és hármasfúga, a cantus firmus vagy a komplementer ritmus. Az igényes darabokhoz kapcsolódó, oldott és egyéni hangú kommentárok révén viszont a növendék ebben az esetben érzi leginkább úgy, hogy valaki személyesen szólítja meg, és éppen neki magyarázza el azt, hogy a polifónia miért válhat személyes, érzelmi kérdéssé az ember számára.

            A három pedagógiai vállalkozás mögött három gyökeresen eltérő egyéniség és életút több évtizedes tanítási tapasztalata áll, ugyanakkor mindhárom egyetlen világos és egybehangzó meggyőződésen alapul. Azon tudniillik, hogy a zenélés intellektuális felfedezés és kaland, valami hallatlanul fontos és komoly dolog, amely egész életünkkel, választásainkkal és cselekedeteinkkel összefügg, s amelyből semmi máshoz nem hasonlítható élményeket és támaszt nyerhetünk; de mindez tőlünk is komolyságot, koncentrációt – felelősséget követel.

Malina János