Bartók Béla (1881. március 25. Nagyszentmiklós – 1945. szeptember 26. New-York) a magyar zenetörténet legnagyobb alakja.

Édesapja a nagyszentmiklósi földművesiskola igazgatója, édesanyja tanítónő volt és jól zongorázott. Fiát ötödik születésnapján kezdte zongorázni tanítani. A gyerek zenei tehetsége korán megmutatkozott, már 9 évesen kisebb darabokat komponált. Az édesapa halála után a család Nagyváradra, Besztercére, majd Pozsonyba költözött. Bartók Pozsonyban Erkel Lászlónál zongorát, a Budapesti Zeneakadémián Koessler János osztályában zongorát és zeneszerzést tanult.

Első jelentős műve a Kossuth-szimfónia volt (1903). Három évvel később Kodállyal együtt jelentette meg az első, magyar parasztzenén alapuló sorozatot, a Húsz magyar népdalt. 1907-ben Bartók a Zeneakadémia tanára lett. Állását közel harminc évig betöltötte, amit csak alkalmanként szakította meg egy-egy koncertkörút vagy népzenekutatói munka. (Mindkét felesége: Ziegler Márta és Pásztory Ditta is Bartók tanítványa volt.) Zeneszerzést sosem tanított, mert félt, hogy azzal saját alkotómunkáját veszélyeztetné.

1907 és 1922 között jelentős műveket komponált: A kékszakállú herceg vára (1911), I. és II. vonósnégyes (1909, 1918), A fából faragott királyfi (1914–1916), két Hegedű–zongora szonáta (1921–1922), A csodálatos mandarin (1918–1919) stb. Az I. világháború után intenzíven részt vett a koncertéletben. Első két Zongoraversenyét ő mutatta be (1927, 1930–1931).

Beutazta Európát, és 1927-ben indult első amerikai hangversenykörútjára, ahol saját műveit adta elő, vegyes fogadtatással. Az ebből az alkotóperiódusból származó művei: Két rapszódia hegedűre és zongorára (1928), IV. és V. vonósnégyes (1928, 1934), Cantata profana (1930), valamint az első kötetek a 153 darabból álló Mikrokozmosz sorozatból, amelyen 1926-tól 1939-ig dolgozott. Pályájának ebben a szakaszában Bartók művészi credóját kiválóan foglalja össze „A parasztzene hatása az újabb műzenére” c. írása (1931). Ebben hangsúlyozza, hogy „[a zeneszerzőnek] joga van bármilyen eredetű zenei anyagot műveiben felhasználni; amit ő egyszer alkalmasnak ítélt arra, hogy felhasználjon, az ennek a felhasználásnak következtében mintegy az ő szellemi tulajdona lett... a feldolgozott tárgy, illetve téma eredetének kérdése művészi szempontból teljesen másodrangú. Fontossága ennek csupán az oknyomozó zenetudomány szempontjából van.”

Bartók vallotta, hogy a népi ihletésű zene legmagasabb rendű formája az, amely a népzenei atmoszférát tökéletesen magába olvasztja. Így ír erről: „...[a zeneszerző] sem parasztdallamokat, sem parasztdallam-imitációkat nem dolgoz föl a zenéjében, de zenéjéből mégis ugyanaz a levegő árad, mint a parasztzenéből. Azt lehet mondani ilyenkor: a zeneszerző megtanulta a parasztok zenei nyelvét és rendelkezik vele olyan tökéletes mértékben, amilyen tökéletes mértékben egy költő rendelkezik anyanyelvével.”

Az 1930-as évek közepére a magyarországi politikai helyzet egyre nyugtalanítóbbá vált. Ebben az időben újabb remekművek születtek, köztük a Zene húroshangszerekre, ütőkre és celestára, a Divertimento (1936), a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre (1937), a Kontrasztok hegedűre, klarinétra és zongorára (1938), a Hegedűverseny (1937–1938) és a Hatodik vonósnégyes (1939).

Amikor 1938-ban a náci Németország megszállta Ausztriát, világossá vált számára, hogy el kell hagynia Magyarországot. 1939-ben, édesanyja halála után az utolsó kötelék is elszakadt. Nevezetes 1940. október 8-i zeneakadémiai búcsúkoncertje után feleségével együtt az Egyesült Államokba utazott. A család New Yorkban telepedett le. A Columbia Egyetem időszakosan megbízta Bartókot a Parry-féle délszláv népzenei lemezgyűjtemény lejegyzésével, ezt a munkát egészen 1942 végéig végezte. Betegsége miatt nyilvános fellépésekre vagy másik állás betöltésére nem volt lehetőség. Bartókék anyagi helyzete súlyossá vált. Szerencsére fontos megbízásokat kapott, és az amerikai zeneszerzőegyesület (ASCAP) fizette a kórházi kezelések és nyaralások költségeit. A zenekari Concertót Serge Koussevitzky (1943), a Hegedű szólószonátát Yehudi Menuhin (1944), a Brácsaversenyt William Primrose (1945) megrendelésére írta. (Utóbbit Serly Tibor, Bartók egyik tanítványa öntötte végső formába.) Halála előtt néhány nappal a feleségének írt Harmadik zongoraversenyén dolgozott. Az utolsó 17 ütem még hiányzott, amikor a New York-i West Side Hospitalben meghalt.