Szerzők, események
Megjelent Wolf Péter Wolf-temperiertes Klavier című sorozata
A Wolf-temperiertes Klavier modellje, miként a címből sejthető, Johann Sebastian Bach Das wohltemperirte Clavier című billentyűs sorozata. Wolf Péter 24 zongoradarabból álló gyűjteménye ennek megfelelően C-től H-ig az oktáv mind a tizenkét hangját használja a tételek alaphangnemeként (dúrban és mollban egyaránt). A bachi gyűjteménytől azonban megkülönbözteti, hogy fúgák nincsenek benne, csak szabad műfajú darabok: prelúdiumok. Vagy hogy Chopin nyomán a franciás elnevezést használjuk, prelűdök. Wolf Péter valójában sokkal erősebben kapcsolódik Chopinhez és a jórészt ő nyomán kialakult romantikus és 20. századi prelűd-hagyományhoz, mint közvetlenül Bachhoz, amennyiben etűdszerűen virtuóz, illetve elmélyült-érzelmes tételek egymást követő sorozatán keresztül járjuk be 24 hangnem világát, s az igényelt zongoratechnika is inkább idézi a romantika korát, semmint a barokkot.
Wolf Péter azt írja, amit hall és amit érez, és ez az alapállás valamennyi darabját meghatározza, függetlenül attól, hogy éppen milyen műfajban komponál. Az életműve pedig igencsak változatos. Zongoristának indult, a budapesti Zeneakadémián karvezetés szakra vették fel, diplomát azonban nem szerzett, ehelyett jazz- zongorázni tanult, időközben pedig magával sodorta a zenei élet, elsősorban a könnyűzenei: zenekarokban játszott, a háttérben vokálozott, hangfelvételeket mentett meg mint beugró zongorista. Komponált slágereket, slágerré vált filmzenéket, készített rengeteg hangszerelést – a Liszt Ferenc Kamarazenekar révén megismert Isaac Sternnek egy egész lemeznyi anyagot, amely a Sonynál jelent meg 1998-ban –, és írt számos „klasszikus” zenét is: zongoradarabokat, zenekari műveket, concertókat és így tovább. 2017-ben Artisjus Könnyűzenei Alkotói Életműdíjat kapott.
Zenéje intenzíven használ szinte mindent, ami akár a klasszikus hagyományból, akár a jazzből, akár a popzenéből alkalmazható az adott kontextusban. E tekintetben akár posztmodernnek is tekinthetnénk, csakhogy van valami, ami megkülönbözteti a második világháború utáni posztmodernektől. Utóbbiak is felszabadultan kannibalizáltak műveikben bármit a zenei múltból (és az éppen aktuális jelenből), de ezt mindig többértelmű, ravasz iróniával tették: az idézetszerűség soha nem volt kétséges, az idézet jelentése és esztétikai megítélése azonban igen. Wolf Péter poszt-posztmodern zenéje soha nem használ „idézőjelet”, ez a zene a szó legklasszikusabb értelmében komolyan veszi magát. Ha a 24 zongoradarabban Debussyre vagy Chopinre utal – hogy két olyan szerzőt említsek, akinek az alakját több szinten is megidézi –, boldogan merül alá az adott zenei világban, a stílusjáték mögött mindig érződik a mély tisztelet a megidézett zeneszerző iránt. És az érzelmileg túlcsorduló, könnyűzenei ihletésű tételek is mentesek az iróniától. Wolf Péter mélyen hisz abban, hogy a zene a fülnek szól és érzelmeket fejez ki, s mivel őszinte alkotóról van szó, aki nem hajlandó külső elvárásoknak megfelelni, kizárólag a saját feje (illetve füle, illetve szíve) után megy, zenéje is zavartalan otthonossággal lubickol az elmúlt évszázadok és napjaink zenei stílusaiban.
Wolf Péter hozzáértő keze nemcsak a kaleidoszkópszerű stíluskavalkádban való eligazodást könnyíti meg, hanem azért a rendkívül színes, olykor káprázatos virtuozitást igénylő zongoráznivalóért is kezeskedik, amely a Wolf-temperiertes Klaviernak legalább olyan fontos erénye, mint maguk a zenei gondolatok. Chopin és Debussy zongoratextúrái, Gershwin pianisztikus ötletei is fontos inspirációt jelenthettek a művek megírásakor, a valódi ihletforrás azonban minden bizonnyal a műveket először megszólaltató és lemezre játszó Balog József volt. (Fazekas Gergely)
Kurtág György operájának bemutatója a milánói Scalában
Leigh Melrose (Clov) és Frode Olsen (Hamm); fotó: Ruth Walz
November 15-én, a milanói Scalában mutatták be Kurtág György operáját: Samuel Beckett: Fin de partie, scènes et monologues. A régóta várt operában Kurtág Beckett drámáját zenésítette meg, amelyet 1957-ben, Párizsban színházi előadásként látott először. A szövegkönyvet a zeneszerző állította össze, a színdarab szövegének körülbelül a felét felhasználva, szorosan követve a dráma menetét.
Az ősbemutató szereplői Frode Olsen (Hamm), Leigh Melrose (Clov), Hilary Summers (Nell) és Leonardo Cortellazzi (Nagg) volt; a Scala zenekarát Markus Stenz irányította, az előadást Pierre Audi rendezte.
A produkció a Scala és a Holland Nemzeti Opera együttműködéseként jött létre, további előadásai Amszterdamban lesznek láthatók, 2019. március 6-án, 8-án és 10-én.
Leonardo Cortellazzi (Nagg), Leigh Melrose (Clov) és Frode Olsen (Hamm); fotó: Ruth Walz
Válogatás a nemzetközi sajtó reakcióiból:
A Fin de partie -- búcsú, nemcsak egy élettől, egy házasságtól, de egy egész kultúrától. Kurtág az utolsó képviselője az avantgárd zeneszerzők II. világháború alatt és után felnőtt nemzedékének, Boulez, Ligeti, Henze, Stockhausen, Schnittke generációjának. S ha a nagy zárójelenet elkendőzi is valamelyest -- hiszen e jelenet inkább azt mondja: a modernizmus mindig a távozás határán áll, mégis mindig velünk marad --, maga az opera, amit Kurtág a fiatal emberként Párizsban látott színműből készített, valójában búcsú mindettől.
(Zachary Wolfe, The New York Times)
Az eredmény egy élet munkája előtti személyes tisztelgés. A részletekre való elmélyült figyelmet, amit Kurtág miniatür kompozícióiban mutat, fáradhatatlanul kiterjeszti az opera kétórányi időtartamára. Milliónyi zenekari szilánk színezi a francia szöveget, amelynek minden felett elsőbbsége van. A vikális szólamok csodálatosan kialakítottak (Kurtág és az énekesek éveken ál dolgoztak együtt) és mindvégig hangszeres támogatással kísért felolvasásként hatnak.
(James Imam, Financial Times)
A külsőségekkel Kurtág persze sohasem törődött; a szakadék a partitúra és a bársonyzsöllyék közt inkább kiélesíti a hallgató hallását, és ezt ő odahaza alighanem így is remélte (Kurtágék nem tudtak elutazni a premierre). A partitúra érzelmi iránytűje sokféle irányba mutat: mélyen Kurtág saját életművébe, de visszafelé Monteverdi, Debussy és Alban Berg felé, sőt, a népies könnyűzene felé is (cimbalommal, harmonikával és más hangszerekkel) Pergamenvékony, de sosem eklektikus kézzel bánik Kurtág ezekkel a szín- és emlékárnyalatokkal, úgyhogy két szünetnélküli óra leteltével felfrissülve, mi több, felzaklatv lép ki a hallgató az éjszakába.
(Christine Lemke-Matwey, Die Zeit)
Kurtág tömör zenéje két irányból is kiegészíti Beckett szövegét: Egyrészt valóban megszólaltatja a nyelvet, mindvégig hagyományos, helyenként áraszerűbe átcsapó énekléssel, és közben szokatlan finomsággal a francia eredeti szöveg hanglejtésére ügyelve. Másrészt a zene megragadja a színpadi történést is, vagyis Beckett valóságos pantomimmba átcsapó rendezői utasításait, amelyeket a hatalmas zenekar kifejezette filmszerű-illusztratív gesztusokká alakít át, anélkül, hogy képregénnyé rajzolná.
(Christian Wildhagen, Neue Zürcher Zeitung)
Kurtág józan aforista. Felvesz két darabkát a mindennapi nyomorúságból, összeüti őket, akár a tűzkövet, mire röviden felvillan egy sosem látott, titokzatos szikra, ami rögtön ki is húny. A „Fin de partie"-ban százával követik egymást sz ilyen szikrák. Ezek Kurtág kommentárjai a cselekményhez és a szereplőkhöz. Nem titkolják egymás közti rokonságukat, de Kurtág fantáziája olyan kimeríthetetlen, hogy nem fenyeget az ismétlés veszélye.
(Reinhard J. Brembeck, Süddeutsche Zeitung)
Kurtág Kurtágot ír. Nem vet új hangjegyeket a kottavonalakra, nem tágítja ki esztétikáját, nem nyit új forradalmi távlatokat az előadók előtt, hanem hűséges marad korábbi önmagához, a töredékesség poétikájához, a klasszikus zenei formák (időnként ironikus) átértelmezéséhez. Kurtág Kurtágot ír. De most n-edik hatványra növelve. És létrehoz egy mesterművet, az életmű célpontjaként, ahol egy egész élet zenei hitvallása legteljesebb kifejezését találja meg.
(Pierachille Dolfini, Avvenire)
Kurtág nem a téma kommentárjaként fogalmazza meg partitúráját, hanem a szöveget szóról szóra ellenpontozza zenéjével, úgyhogy a "legtisztább" üzenet az Epilógusban mutatkozik meg, amelynek ötven ütemnyi tiszta zenéje (többnyire halk, rejtélyes akkordok) összefoglalja az egész opera hangulatát.
(Luca Chierici, Il Corriere musicale)
Új CD Vajda Gergely klarinétra írt műveivel
Vajda Gergely három kompozíciója szerepel a Budapest Music Center Recordsnál megjelent új CD-n: a Klarinétszimfónia két klarinétre és zenekarra, az Alice Études klarinétra és vonósnégyesre, valamint a Persistent Dreams szólóklarinétra. A lemez megjelenése adott alkalmat arra, hogy Vajda Gergelyt kérdezzük sokoldalúságáról.
Klarinétművész, komponista, karmester – ezek a tevékenységek szerepelnek az életrajzában. Mi lenne ennek a három „k”-nak az elfogadható fontossági sorrendje?
Nem szeretném megbántani sem a karmestereket, sem a hangszeres előadókat, de úgy gondolom: a semmiből valamit alkotni – ez minden tevékenység csúcsa, ezzel juthat bármely emberi lény a legközelebb a Teremtéshez. Ha valakinek megvan az elhivatottsága arra, hogy zeneszerző legyen, akkor ennek kell a legfontosabbnak lennie az életében. Az előadók is azzal dolgoznak, amit a zeneszerzőktől kapnak. Gyakran vezénylem a saját műveimet, és olyankor megpróbálom lefordítani a zenémet a gyakorlat nyelvére, és így életre kelteni.
Az új CD-n klarinétra, illetve klarinétokra és más hangszerekre írott kompozíciók szerepelnek. Otthonosabb-e a saját, jól ismert hangszerére írni, mint más instrumentumokra?
Mindig előfordul, hogy eszembe jut a hangszerrel való fizikai kapcsolat, de nem hangszerrel a kezemben komponálok. Régebben, vagy huszonöt évvel ezelőtt, amikor Fényárnyék-remegés című első klarinétdarabomat írtam, akkor még kipróbáltam a dolgokat. Az újabb daraboknál azonban már nem, a számítógép előtt ülve dolgoztam. Ugyanakkor a fizikai kapcsolat emléke, a hangadás érzete biztosan jelen van, a klarinét esetében inkább, mint más hangszereknél.
Az Alice Études ellentmondásos darab: egyfelől minden tétel Lewis Carroll könyvének egy-egy jelenetéhez kapcsolódik, így a hallgató programzenére számítana. Másfelől azonban klarinétötösre írott etűdsorozat, ami látszólag távol esik az illusztrálástól. Hogyan lehetne meghatározni e két műfaji megközelítés viszonyát?
Az etűdök saját töprengéseim az Alice olvasása közben. Az egyes etűdökhöz a kottába beírt szövegek jelentették az ihletést, olyan ösztönzést, amiből valami zenei gondolat eredt. És innét kell nézni az etűd műfaját is: valami elindul, és a zeneszerző aztán kezd valamit ezzel az anyaggal. Az etűdöt itt tehát nem technikai értelemben kell érteni, inkább a klarinét és a vonósnégyes hangzásának különféle lehetőségeit tanulmányozom. Végigjátszottam a klasszikus klarinét-repertoárt és sok kortárs zenét is. Ennek alapján látja az ember, hogy például Schumann nemigen törődött a klarinét és az oboa hangzása közti különbséggel; a Fantasiestücke egyaránt játszható bármelyiken, sőt akár brácsán is. Más zeneszerzők azonban, mint Mozart vagy Brahms, valóban ráéreztek a klarinét lelkére. Mozartnak a hangszer rögtön egy hangzást jelentett, például operáiban is, ahol a klarinét vagy a basszetkürt egyes színpadi alakokhoz vagy karakterekhez kapcsolódik. Magam is ilyesmit próbáltam az Alice Études-ben. És mivel a klarinét érdekesen keveredik a különféle vonós hangszerekkel, de közben meg is őrzi saját jellegzetességeit, számomra a legizgalmasabb e hangzások minden etűdben eltérő keverése volt, miközben a kompozíció egységet is meg akartam őrizni.
Kurtág, Eötvös és fiatal magyar zeneszerzők művei Zürichben
A THReNSeMBle és Horváth Balázs (Felvégi Andrea felvétele)
Balogh Máté, Bella Máté, Tornyai Péter és Horváth Balázs zeneszerzői indulása sok szállal kötődik Eötvös Péterhez, aki mindannyiuk metora volt az elmúlt években. Nem véletlen ezért, hogy Eötvös az általa 2004-ben létrehozott Kortárszenei Alapítvány június 26-i zürichi hangversenyének műsorát nagyrészt e fiatal szerzők 2010-2016 között komponált műveiből állította össze. Balogh Máté Jam Quartet-je, Bella Máté Chuang Tzu álma, Tornyai Péter QuatreQuatuors című ensemble-darabjai svájci bemutatóként hangzanak fel, Horváth Balázs pikokosmos = millikosmos című műve pedig ősbemutatóként. A Tonhalle közönsége azonban valójában három generáció zenéjét hallhatja: Eötvös da capo (Mit Fragmenten aus W. A. Mozart’s Fragmenten) című darabjának svájci bemutatója mellett Kurtág György Brefs Messages című műve is felhangzik. A műsort Eötvös Péter maga vezényli a Kortárzenei Alapítvány rezidens együttese, a THReNSeMBle élén.
Frankfurti premierek - Tihanyi László és Vajda Gergely művei
Május 5-én magyar szerzők versenyműveiből összeállított műsort játszik a Frankfurti Rádió Szimfonikus zenekara. A hangverseny címe 'Eötvös Magyarországa', s része annak a hároméves együttműködésnek, melynek keretében Eötvös Péter kurátorként vesz részt a zenekar munkájában. A műsoron Sári József zenekari Concertino-ja és Eötvös Péter két klarinétra, harmonikára és vonósokra írott Levitation-ja mellett Tihanyi László brácsára és zenekarra írt Passacaglie-ja és Vajda Gergely üstdobokra, dobfelszerelésre, nagydobra és zenekara írt Drums Drums Drums-a hangzik fel. Utóbbi két mű az elmúlt hetekben jelent meg az Editio Musica Budapest kiadásában. Vajda Gergely nemcsak zeneszerzőként szerepel a műsorban: karmesterként is most debütál a Frankfurti Rádió Zenekaránál. A hangversenyt 2017. május 16-án felvételről közvetíti a Hr2, a Frankfurti Rádió kulturális csatornája.
