Weiner Leó (1885. április 16. Budapest – 1960. szeptember 13. Budapest) zeneszerző és pedagógus. 1901-ben beiratkozott a Zeneakadémiára, ahol 1906-ig Koessler János növendéke volt. 1906-ban Liszt-ösztöndíjat kapott, Op. 3-as Szerenád c. művéért elnyerte a Volkmann- és Erkel-díjakat, Agnus Dei c. kórusművéért a Haynald-díjat, és Magyar ábránd c. tárogatóra és cimbalomra írt darabjáért a Schunda-díjat.

A Pesti Vígopera korrepetitora volt (1907–8), később a Ferenc József jubileumi pályadíj lehetővé tette számára, hogy hosszabb tanulmányútra Bécsbe, Lipcsébe, Berlinbe és Párizsba utazzon. 1908-ban kinevezést nyert a Zeneakadémiára, ahol zeneelméletet, zeneszerzést (1912–22) és kamarazenét (1920–57) tanított. Utóbbi munkájával nemzetközi elismerést szerzett, és megteremtette a világszínvonalú magyar kamarazenélés alapjait. Tanári működése egy egész zenészgenerációra hatott, köztük volt Doráti Antal, Solti György, Ormándy Jenő, Kentner Lajos, Földes Andor, Zathureczky Ede, Végh Sándor, Starker János, a Lehner, Magyar és Bartók Vonósnégyes stb. A Zeneakadémia haladó növendékeiből karmester nélküli zenekart szervezett (1928). Későbbi díjai: Coolidge-díj a Második vonósnégyesért (1922), Állami Díj az Op. 18-as Szvitért (1933), valamint két Kossuth-díj (1950, 1960).

Weiner valójában nagy technikai tudású romantikus zeneszerző volt, ellenezte Stravinsky és Bartók újításait, de bizonyos mértékig elfogadta Bartók és Kodály nemzeti zenére vonatkozó elképzeléseit. Ő maga nem volt népzenegyűjtő, a népdalokat Lajtha László ismertette meg vele, ennek a népzenei gondolkodásnak eredményeként született Op. 18-as Szvitje. Zenéjére alapvetően Beethoven, Mendelssohn, Bizet és esetenként Brahms hatott, a klasszikusok hatására fejlesztette ki saját zenéjének tiszta és kiegyensúlyozott stílusát, zenekari gondolkodását, ami a leginkább átirataiban mutatkozott meg.